Isten bajnoka és az engedelmes szolgálóleány – gondolatok az angyali üdvözlet témához
A bibliai jeleneteket és a középkorban tisztelt szentek életét és cselekedeteit bemutató gótikus szárnyasoltárok mindig is csodálatot váltottak ki belőlem. Az oltárok festményei és térplasztikái olyan hatást keltenek mintha élnének. Ezt a hatást keltik annak ellenére, hogy az ábrázolt vékony, nyúlánk alakok természetellenesen merevek és a bibliai jelenetek szereplői a mű keletkezésének korára jellemző divat szerint öltözködnek, mindennapi használati tárgyaik, épületeik pedig az ábrázolt történetek idejétől számítva majd csak egy évezred múlva kerültek „forgalomba”. Azonban a kronológiai eltérések és az ábrázolt személyek -akár egy mai kosárlabdajátékost is megszégyenítő- természetellenes testméretei ellenére ezeknek a képeknek láttán szinte várom, hogy az alakok megszólaljanak vagy kilépjenek a perspektivikus ábrázolást, ezáltal a térben való megjelenítést nem ismerő, sokszor az ismeretlenség homályában maradt mesterek műveiről. A jelenetek helyszínéül szolgáló középkori templomok, vagy romantikus hatást keltő várkastélyok csarnokainak, szobáinak, vagy udvarainak a légkörében szinte harapni lehet a misztikus, éteri feszültséget. Ez a misztikus légkör jól nyomon követhető a szárnyasoltárok készítői által egy igen kedvelt bibliai jelenet ábrázolásánál. A jelenet általában egy várkastély sejtelmesen megvilágított szobájában, vagy egy kápolnafélében játszódik. A helységben egy, a hátából előmeredő, óriási galambszárnyakkal rendelkező, legtöbbször fehér tógába öltözött, hosszú, kibontott, aranybarna hajú férfinak ábrázolt alak felemelt ujjú kéztartással üdvözöl egy kékruhás, de mindenesetre egy kék színű ruhadarabot magán viselő nőt, aki egy ambó-szerű állványra helyezett nyitott könyvből tekint fel. Mintha valami rendellenes, váratlan esemény szakítaná félbe a nő olvasását.
Tudom … az eddig olvasottak alapján bárki „kapáslövés-szerűen” rávágja: hiszen ez az angyali üdvözlet a Bibliából. Gábor arkangyal hírül adja Szűz Máriának Jézus általa történő megszületését. A Bibliában jártasabbak azt is rávághatják: Írva található Szent Lukács könyvének első fejezetében, a 26-tól 38-ig tartó versekben. Ezt a történetet nemhogy a hittanórára járó gyermekek, de a legtöbb felekezeten kívüli ember is ismeri. Igen ismerhetik és olvashatják a Bibliából ma, a 21. században.
Protestáns testvéreink szerint a reformáció óriási vívmánya az volt, hogy az emberek, köztük az egyszerű emberek kezébe nyomva a nemzeti nyelvre lefordított Bibliát, rászoktatta őket a Szentírás egyéni tanulmányozására. Az erős Bibliacentrikusság jegyében az olyasmik, mint a templomi képek, köztük a szárnyasoltárok felesleges „bálványokká” váltak szemükben, amiktől meg kell tisztítani a templomokat és az egyházat. Az tény, hogy az első öt Bibliafordításból három a protestánsokhoz köthető. Ezek közül a legismertebb a mai napig meghatározó, -a sokszor katolikus körökben is használt- nemzeti büszkeségünknek tekinthető ú.n. vizsolyi Biblia, mely Károli Gáspár gönci lelkész munkája. Egyébként ez a fordítás a (nagyon erős) közhiedelemmel ellentétben nem az első, hanem az ötödik ismert magyar Bibliafordítás változat, melyet két katolikus fordítás is megelőzött kronológiailag (Báthori László; Káldi György). Abban teljesen igazuk van a helvét hitvallás követőinek, hogy a Bibliaolvasás valóban nagyon fontos dolog hitéletünk, Istennel való kapcsolatunk szempontjából. Azonban azt a -valóságban soha nem létezett- elképzelést mindenkinek „vastagon, két piros csíkkal át kellene húzni a fejében”, miszerint a reformáció elterjedésével „az egyszerű emberek tömegei napjaikat azzal kezdték és zárták, hogy a saját nyomtatott Bibliájukat tanulmányozták”. Át kell húzzák három ok miatt is. Egyrészt az „angyali üdvözlet” után 1590 évvel először megjelent vizsolyi Biblia is még, a keletkezési korához képest is igen alacsony példányszámban jelent meg, így nehezen juthatott emberek tömegeihez. De ha el is jutott, akkor ott a második probléma, hogy a kisebb asztallap méretű könyvek árán vagy fél tucat falut meg lehetett venni, ami a módos arisztokratáknak is komoly kiadást jelentett alkalmasint. De ezen felül a legfőbb ok, hogy a reformáció korának emberei, a Mária Terézia féle iskolareformig – mai fogalmak szerint – ijesztően magas számban voltak analfabéták, hozzávetőleg a lakosság 90 százaléka. Innen szemlélve a dolgot, lehet hogy, az írni-olvasni egyébként jól tudó, Loyolai Szent Ignác atyának mégis igaza volt, amikor a templomi képek, a szárnyasoltárok által is bemutatott bibliai jelenetek vizuális ábrázolása mellett „tört lándzsát” Lelkigyakorlatok című könyvében. Ha így van, lehet, hogy a gótika korának szárnyasoltárai mégsem „Isten Szent Lelkétől idegen, ördögtől való” alkotások? Hiszen valahogy kapcsolatba kellett hozni a középkor, kétségtelenül sokkal vizuálisabb, véleményem szerint fantáziadúsabb lelkületét az Evangéliummal és a hit példaképeivel.
Tudom egy verbális beállítottságú embernek ez nem tetszik, de sokszor igaz a mondás: ahol száz szó kevés, ott egy szó is sok. Annak ellenére, hogy akadnak köztük olyan festmények is, melyeken a 20. századi képregények szövegbuborékjainak mintájául szolgálva, egy-egy személy (például Gábor angyal) által elmondott szöveget egy, a személy kezében tartott szalagra írva olvashatjuk, a szárnyasoltárok szavak nélkül is beszélnek. Persze kellő időt kell fordítani mondandójuk „meghallgatására”. Krisztus Urunk mondotta, hogy imádságunk ne legyen bőbeszédű. Gondoljuk csak micsoda szép szavak nélküli imádság Isten előtt egy ilyen oltárt elkészíteni, illetve Isten akaratának megismerésére „csak úgy” szemlélni. Az ilyen képpel történő szemlélődő imádságnak megvannak az évszázadok alatt kidolgozott és letisztult technikái. Ezeknek a technikáknak a segítségével Gábor arkangyal és Szűz Mária történetét is szemlélhetjük.
Ami engem személy szerint ezekben a képekben, a már említett, szinte tapinthatóan misztikus légkör mellett megragad, az a tökéletes harmónia, ami már az első pillanatra is szinte „fejbecsapja” a szemlélőt. Úgy érzem ezek a képek szinte „nézetik magukat”. Nézették már valószínűleg a középkor, a természettel jóval nagyobb harmóniában élő emberével is. Persze az ő, természettel való jóval nagyobb harmóniájuk kényszer szülte megoldás is volt egyúttal. Hiszen például a mai várnegyed méretű középkori Buda lakói éjszakánként hallhatták a környéken portyázó farkasok üvöltését, vagy ha az asztalukra ételt teendő, nappal a közeli erdőkbe mentek gombászni, esetleg madártojást gyűjteni akkor számolniuk kellett azzal, hogy egy általuk felzavart, jól megtermett vadkan amolyan igazi, alapos zsírégető futásra kényszerítheti őket. De amikor korsóikkal ivóvízért a közeli Duna partjára mentek, akkor bizony egy esetleges figyelmetlenség ára lehetett, hogy valaki rossz helyen próbálkozva belebucskázott a vízbe és örökre elnyelte a város lakosai számára tengernyi méretűnek számító víztömeg. Lehet, hogy a ma embere sok mindent másként látna és értékelne, ha eme kor gyermekeként kellene élnie. Több „nagy koponya” (Antony de Mello S. J. ; Gyökössy Endre; Böjte Csaba F. M.) is leírta műveiben: a mai kor embere már régen nem a megélhetésért dolgozik annyit, hogy tönkre megy a munkában az egészsége. A gótika korában egy uralkodó számára is elérhetetlen luxus volt sok minden, amit ma egy átlag ember is élvezhet. Ennek ellenére a szárnyasoltárok alakjainak merev, nyúlánk arcáról valami jól érzékelhető lelki béke és belső öröm sugárzik. Egyáltalán nem kétséges számomra, hogy ezen képek alkotóit, modelljeit, de a környezetüket is, összefoglalva a gótika korának emberét ez a lelki béke és belső öröm egyaránt átjárta. Harmónia a természettel, harmónia Istennel. Lehet, hogy ez a harmónia a titkuk. Hiszen ők nem -a korunk típusemberére jellemző- riadt, gondterhelt, vagy haragos arckifejezéssel, leszegett fővel, már valódi úticéljukat megnevezni sem tudván sietnek valahová. Hová sietnének, hiszen már megérkeztek. A helyükön vannak. Ott, ahová Isten küldte őket. Az „Isten embere, Isten bajnoka” jelentésű névvel bíró Gábor arkangyal és a Szentháromságos Isten második személyét megszülő Mária egyaránt.
Ezért nem értem a mai kor emberét, sokat a kétségkívül Krisztushoz tartozók közül sem. Miért hajtják magukat ilyen gyilkos tempóban, félredobva a józan észt és Jézus intelmeit, parancsait. Ha a hétköznapok általuk szükségesnek tartott, de egyáltalán nem biztos, hogy Isten által is annak ítélt embertelen „taposómalom hajtása” közben kivész belőlük a már említett lelki béke és belső öröm, akkor az általuk elért, a gótika korának embere számára elképzelhetetlen luxusjavak, nem adják vissza az elveszett harmóniát a lelküknek. A Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szülőházának háromszoros alapterületét kitevő villa; a falméretű háromdimenziós televízió; a lassan a reggelit is ágyba hozó okostelefon és egyéb porrá és hamuvá váló portékák nem helyettesítik azt az „igazi kincset”, amit elvesztettek az eszeveszett hajszában. Emellett nem fogják visszaadni az Istennel való harmóniát sem. Nem fogják visszaadni a Gábor arkangyal és Mária által is átélt isteni küldetés betöltésének, teljesítésének örömérzetét. Nem fogják visszaadni a másokra való odafigyelés során észrevett (Isten szerint is) szükséget szenvedők számára nyújtott adásban rejlő gazdag kapás érzetét. Számomra ezt üzenik a gótikus szárnyasoltárok. Szeretném ha ezt az üzenetet a mai kor embere, köztük a kétségtelenül már Krisztushoz tartozókkal együtt megtanulná a gótikus szárnyasoltárok korának emberétől, a sokszor névtelenség homályába veszett művészektől, a képek és térplasztikák ábrázolt szereplőitől, köztük Szent Gábor arkangyaltól és Szűz Máriától.
Írta: Hamvai-Kovács Gábor