Egyéb Lelkiség 

„Ezen a napon gyertyákat gyújtunk a halottaink emlékére, nem rémtörténeteken szórakozunk.” – Mindenszentek ünnepe és a halottak napja

sztg admin

„Ezen a napon Belgiumban gyertyákat gyújtunk a halottaink emlékére, nem rémtörténeteken szórakozunk.” mondotta magából kikelve Agatha Christie hallhatatlan regényalakja, a végletekig piperkőc és elviselhetetlenül bogaras, de mégis szeretnivaló londoni belga mesterdetektív, Hercule Poirot az „Ellopott gyilkosság” című történet filmváltozatában, az angolszász világban népszerű Halloween kultuszának szokásai kapcsán. A Poirot által kritizált jelenséggel ifjúkoromban találkoztam először. Eleinte filmekben, főként rémtörténetekben láthattam a kivágott belű, rémarcá maszkírozott, gyertyával kivilágított sütőtököket, valamint a rémfigurának beöltözős „őszi farsang” kultuszát. Bevallom őszintén, ez akkor nekem – mint a „feje lágya be nem nőtt” kategóriába tartozó suhancnak – még tetszett is. Ma már, több családtagom elvesztése, a gazdag magyar vallási- és népszokások valamilyen szintű megismerése után és nem mellékesen Krisztus követésének igényével a lelkemben én sem tartom annyira vonzónak a mára többek számára Magyarországon is népszerűvé vált, Mindenszenteket megelőző naphoz kapcsolódó „All Hallows Eve” kifejezésből származó „Halloween” kultuszát, mely nem más, mint a kelták halotti istenének éjszakája. Vagyis egy pogány ünnep vulgarizált tovább élése. Számomra még csak tetézi a problémát, hogy ráadásul ez a szokás teljesen idegen a magyar kulturális gyökerektől. Nem tartom szerencsésnek bármilyen módon kritizálni más népek szokásait, de azzal a jelenséggel szemben már komoly ellenérzéseim vannak, mikor egy sok mindenben eltérő kultúrával rendelkező közösségben megjelenítenek, sőt azt lehet mondani erőltetetten megjelenítenek idegen, emellett sokak által ízléstelennek és morbidnak tartott szokásokat. Lehet, hogy ezzel sokak számára ünneprontó vagyok, de Krisztus-követőként nehezen tudom elképzelni azt, hogy elhunyt családtagjaimról valamely populáris horrortörténet szereplőjének öltözve, töklámpással a kezemben, mintegy farsangi mulatságot játszva emlékezzem meg. Az évszázadok alatt kialakult vallási- és népszokásaink nemcsak hogy jobban tetszenek nekem, de sokkal inkább el tudom fogadni a gyász és a veszteség feldolgozásának eszközeként. Például a Magyar néprajz c. gyűjteményes munka ide vonatkozó meghatározásának tartalmát: „Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező.”

Persze, jól ismerem az „érem másik oldalát” is. Ha valaki például beleolvas Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumának ide vonatkozó gyűjtéseibe, akkor rögvest észreveheti, hogy bizony a magyar néprajzi hagyományok sem mentesek a fantáziadús néplélekben élő, néha már az okkultizmus határát súroló pogány szokásoktól. Hiszen például a sírok megtisztítására, feldíszítésére és a halottak számának megfelelő gyertyák gyújtására valaha a népi hiedelem szerint azért volt szükség, hogy a véletlenül kiszabadult, kóbor lelkek visszataláljanak sírjukba. Ahogy a sír rendbetétele is „praktikus célt” szolgált, hogy a halottak otthon érezzék ott magukat és ne akarjanak kijönni kísérteni. Vagy a szegények megvendégelésére is sor került ugyan, de azért, mert: „a néphit szerint ugyanis a koldusok könyörgése különösen kedvelt Isten előtt. Imádságuknak különös erőt tulajdonítottak.” Szóval egy Jézust komolyan követni akaró hívő számára a magyar folklorisztika termésével átszőtt népi hitvilágban is komoly gondok vannak a „kréta körül”. Azonban a népi hagyományból fakadó Mindenszentek körüli tevékenységek ma is teljesen természetesek, gyertyákat viszont nem azért gyújtunk, temetői sírokat sem azért gondozunk, hogy megakadályozzuk a holtak visszatértét, hanem az irántuk való tiszteletből és szeretetből. Mind a katolikus, mind a protestáns, mind a nem hívő körökben az elveszett családtagok, hozzátartozók, barátok emlékezete kap ezekben a napokban főszerepet.

Mindenszentek ünnepe és halottak napja. Két egymást követő ünnepnap. Tulajdonképpen mi is pontosan ez a két ünnepnap? És mit ünneplünk ezeken a napokon? Mit kell tudni róluk? Mi az eredetük? Miben kapcsolódnak és miben térnek el egymástól? Mi a jelentőségük életünkben és mi volt eleink életében? Meglepően hangzik, de sokan nem, vagy nem igazán tudják ezekre a kérdésekre a választ. Még keresztény körökben sem. Nézzük tehát most meg, mit is jelentenek ezek az ünnepek.

NOVEMBER 1. MINDENSZENTEK NAPJA

„Mindenszentek, a göcsejiek ajkán mincién napja. Katolikus tanítás a szentek egyessége. Eszerint az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, és az Úr színe előtt egymásért könyörögnek, helytállanak. A küzdő egyház (Ecclesia militans) a földön élő, a szenvedő egyház (Ecclesia patiens) a már meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő, a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) pedig a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.” – írja Bálint Sándor ünnepi kalendáriuma. A Kr. u. 4. században Mindenszentek ünnepét pünkösd utáni első vasárnap ülték meg. Ezt az ortodox egyházban ma is így gyakorolják. Kezdetben az összes keresztény vértanú ünnepe volt e nap, később „minden tökéletes igazra” emlékezett e napon a keresztény egyház. 835-ben, IV. Gergely pápa alatt tevődött át ez az ünnep november első napjára. A novembert megelőző október a régi magyar kalendáriumokban Mindszentek havának is neveztetett. Mivel a külön ünnepnappal nem rendelkező szentek, vagyis a megdicsőült lelkek megszámlálása a sivatagban lévő homokszemek, vagy a tenger vízcseppjeinek megszámlálásához lenne hasonlatos, ezért a praktikus néplélek és egyházi gyakorlat úgy döntött, hogy őket egyben, egy napon ünnepli meg. Bár a hagyomány szerint IV. Leó bizánci császár terjesztette ki a vértanúkról minden szentre az ünnepet, de be kell vallani, hogy ennek oka nem szent, hanem nagyon is profán volt, ugyanis szent életű feleségének templomot emeltetett, de arra nem kapott engedélyt, hogy róla is nevezze el azt. Ezért Leó úgy döntött, hogy a templomot mindenszentekről nevezzék el, így mégiscsak kapcsolódott a felesége személyéhez.

Caspar David Friedrich: Temetőkapu

NOVEMBER 2. HALOTTAK NAPJA

A november 2-i halottak napja a Mindenszentek ünnepénél jóval későbbi eredetű. Szent Odilo clunyi apát 998-ban vezette be emléknapként a clunyi bencés apátság alá tartozó bencés monostorokban. Hamarosan a renden kívül is népszerűvé vált ez az ünnep és a 14. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette. Ez azért is vált fontos ünneppé, mert a katolikus hit szerint vannak olyan lelkek, akik ugyan Isten kegyelmében hunytak el, de nem teljes „adósság” nélkül. Nekik törlesztendő bűn- és bűntetésteher van a lelkükön, ettől Isten színe előtt meg kell tisztulniuk a Tisztítótűzben, vagy más néven Purgatóriumban. Ezért persze a hátramaradottak is tehetnek, imával, vezekléssel, misézéssel segíthetik őket, könnyítve szenvedéseiken. Erre az egyik legalkalmasabb nap a halottak napja. A Magyar Katolikus lexikon szigorúan felhívja rá a figyelmet, hogy Mindenszentek ünnepe ekleziológialag a megdicsőült Egyház ünnepe. Nem tévesztendő össze a szenvedő Egyház ünnepével, mely a halottak napja. Ez pedig a földön küzdő Egyház ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. A Katolikus egyház buzgalma a két nap különválasztására nem volt véletlen az idők folyamán, hiszen a jámbor néplélekben az idők során meglehetősen furcsa torzulások mentek végbe, ahogy az Ünnepi kalendáriumban is ovashatjuk: „Halottak napja, a régiségben olykor lölkök napja, lelkeknek emlékezete,* a küzdő Egyház ünnepélyes megemlékezése a szenvedő Egyházról. Mint mondottuk, a jámborságtörténet különös fejlődése során Mindenszentekből is gyakorlatban Halottak napjának vigíliája lett.” Ha őszintén akarunk reagálni ezen utóbbi sorokra, akkor bizony azt kell mondjuk, hogy ez a két ünnepnap ma is sok hívő fejében efféle „fúzióban” él. Bár, ha „gyakorlatiasak” is akarunk lenni, akkor azt is el kell mondjuk, hogy ebbe a fúzióba erősen belejátsziik az a tényező is, hogy csak november 1. (munkaszüneti) ünnepnap a naptárban, így nem véletlen, hogy mindenki ezen a napon igyekszik megemlékezni – esetlegesen lakóhelyétől távol eltemetett – halottairól, hiszen november 2-án – hacsak nem hétvégére esik ez a nap – már legtöbbször nincs is erre lehetősége, a megélhetésért folytatott munka szülte „taposómalom” kényszere miatt. Sajnos ez a hétköznapok szürkeségével kart öltött „taposómalom” sokszor egyéb fúziókat is művel a lelkünkben. Ha őszintén a lekébe néz a kedves Olvasó, akkor vajon nem történt-e meg, hogy a hétköznapi teendők során bizony a megélhetés és egyéb gondok szülte teendők és az életcéljai bizony olyan szoros fúzióba kerültek egymással, hogy a lelki életnek, Isten dicsőítésének már a „fapados kakasülőn” sem jutott hely? Miután bevallom, ez velem előfordult, őszinte tiszteletem fejezem ki azok előtt, akikkel ilyesmi soha nem esett meg. De ha esetleg nem akadna ilyen olvasóm (amit valószínűnek tartok) akkor nagyon ajánlom mindenki figyelmébe Böjte Csaba szavait: „Halottak napján nem csak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is, mert az élet mindennapi gondjai közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: az élet mulandó.” De gyorsan tegyük hozzá, hogy egy másik nagyon fontos igazságról sem szabad elfeledkeznünk. Ez pedig nem más, mint ami Jézus ajakiról hangzott el: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt?”  (János 11:25-26) Úgy vélem nagyon fontos, hogy higgyük ezt!

Caspar David Friedrich: Behavazott temető

Írta: Hamvai-Kovács Gábor

Felhasznált irodalom

Nyitókép: Fra Angelico, Mindenszentek