A magyarok „szimfóniája”

Úgy bizony! jól olvasták. A magyar népnek már ezer évvel ezelőtt is volt szimfóniája! Tanú erre Szent Gellért püspök, Szent István térítőpapja, Szent Imre nevelője, Csanád püspöke, Magyarország első vértanúja, egyik szentje!

A történetét megtaláljuk a Szent Gellért Nagy legendájában:

Gellért velencei származású volt, Velence városából való, egy patrícius család palotájában született.

A gyermek szüleinek szeme fénye volt. Nevelgették, míg ötéves korában nagy lázba nem esett. Látván ezt szülei, fölajánlották Szent György vértanúnak. Fogadalmi ajándékokkal az ő monostorába vitték a fiút, hogy az apát és a szerzetesek előtt nyerje vissza egészségét. Mikor azoknak imádságára meggyógyult, beöltöztették szerzetesi ruhába. Öt évet töltött a szerzetesek iskolájában, mesterének föltűnt éles elméje, tehetsége, és csodálkozott, hogy tudásával megelőzi azokat, akik régebb óta tanultak. 

Felnőve a kolostor apátjává választották.  Néhány évig kormányozta az említett monostort, de aztán el akart utazni Betlehembe, Szent Jeromos monostorába, s meg akarta látogatni a Szentföldet, amelyet Krisztus jelenlétével megdicsőített. Ezért igyekezett lemondani arról a tisztségről, amelyet magára vállalt. Mikor ezt az elhatározását a testvérek megtudták, némelyeknek tetszett, másokban viszont nagy szomorúságot és lelki nyugtalanságot keltett atyjuk eltávozása.  Magyarországon keresztül vitt az útja. 

Történt aztán, hagy Boldog István király Fehérvárra igyekezett, hogy ott a Boldogságos Szűz évenként visszatérő ünnepét megülje. Szokás volt ilyenkor összehívni az apátokat és a püspököket, hogy azon a szent ünnepen közösen vegyenek részt. Ezért Mór püspök és Anastasius apát is elment Fehérvárra az ünnep napjára, s magukkal vitték Gellértet is. Alkalmas időben a király elé járult, hogy köszöntse. Mikor a király meglátta Gellértet, titokban megkérdezte a püspöktől: „Ez honnan jött hozzánk? Mert úgy látom, jámbor ember lehet.” A püspök e szavakkal válaszolt: „Velence városából igyekszik a Szentföldre. Kiváló papi ember.” A király így szólt erre: „Ha velünk maradna, Isten klerikusa lehetne. Mi is Istennek szolgálói vagyunk. Hogyan is találhatna ennél a földnél alkalmasabbat arra, hogy Istent szolgálja? Ne engedjétek el!

Erre a király: „Hagyj föl, jó ember, ezzel a szándékoddal, és maradj velünk, hogy jóra forduljon az életed (5Mózes 4,40). Prédikálj inkább itt az én népemnek, erősítsd a hívőket, térítsd a hitetleneket, az újhitű ültetvényt öntözgesd! Fölhatalmazlak arra, hogy királyságomban akárhol prédikálj, és vezetőket adok melléd, hogy éjjel-nappal szolgáljanak, te csak nyisd meg a szádat (Péld. 31,9), és vetegesd az élet magvát ennek a népnek a szívébe. Jeruzsálembe ne igyekezzél, el sem engedlek.”

Amikor tehát elérkezett a Boldogságos Szűz ünnepe, Gellért liturgikus ruhában fölment az emelvényre vagyis az ambóra, tolmácsként Konrádot, a fehérvári prépostot vette maga mellé, és beszédet tartott a nép előtt arról az igéről: A napba öltözött asszony (Jelenések 12,1). Nem volt a Szentírásnak olyan részlete, amelyből ne hozott volna föl példát. A király és a nép és minden keresztény álmélkodva csodálta, hagy az isteni igéből akkora vigasztalást merít. A király nagyon meg is szerette emiatt.

Mikor vége volt az ünnepnek, és ki-ki hazatért, a király magánál tartotta Gellértet, őrséggel vette körül, és személyzetet rendelt mellé a számára kijelölt lakosztályban. Hosszú időre fiának, Imre hercegnek nevelőjévé tette.

Történt aztán, amikor látta, hogy a boldog Imre erényekben fejlődik, és Krisztus segítségével az emberi nem ellenségét férfiasan legyőzi, a nép között való forgolódástól menekülve remeteségbe igyekezett, amelyet a nép nyelvén Bélnek neveznek,s ott egy-folytában hét esztendeig böjttel, imádsággal és virrasztással töltötte napjait.

Történt pedig, hogy amikor Boldog István király látta, hogy országában elcsöndesedtek a harcok, Gellértet, Isten szolgáját visszahívta a remeteségből. Mikor aztán a király elé járult, és szokás szerint köszöntötte, azt mondta neki a király:

Megzavartalak téged, Isten embere, mert alkalmatos az idő. Az volt ugyanis a szándékom, hogy a tizenkét püspökségben, amelyet országomban fölállítottam, betöltsem a püspöki széket. Csakhogy ez mások döntésétől is függött, akiknek tanácsadója a sátán volt. Most viszont foglald el azt a püspökséget, amely ítéletem szerint megillet.

Bár a püspöki méltóságban nagy körültekintéssel látta el kormányzói tisztjét, első gondja mégis a rábízott nyáj volt. Mert valahányszor Boldog István király valami bűnért az igazságosság vesszejével akart büntetni némelyeket azok közül a fiak közül, akiket a Krisztusban nemzett, mint atyjuk, buzgó gyöngédséggel és könnyes irgalmassággal védelmébe vette őket.

Magyar szöveg:                             

Történt pedig egyszer, hogy valakinek a védelmében a királyhoz sietett, Walter nevű társával és annak a vidéknek erdős környékén, amely disznók hizlalására volt alkalmas, volt egy falu, és délben ott látták vendégül.
Ott éjféltájt hallotta egy malomkő surrogását, s mivel ilyesmit sohasem látott, hallott, csodálkozott, hogy mi az. Egyszer csak az az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett.
A püspök álmélkodva szólt Walterhez:
– Walter, hallod a magyarok szimfóniáját, hogyan hangzik?
Mindketten kacagtak azon az éneken. Mivel pedig az asszony hajtotta a malmot, és éneke mind hangosabb lett, a püspök lefeküdt, és még mindig mosolyogva azt mondta:
– Walter, magyarázd meg nekem, mi ez a különös dallamú ének, amely zengésével arra késztet, hogy hagyjam abba az olvasást?
Walter erre így felel:
– Olyan ének ez, hogy az asszony, aki dalol, szolgálója vendéglátó gazdánknak, akinél megszálltunk, urának gabonáját őrli, mert ez idő tájt ezen a vidéken nincs  malom.
Erre így kérdez a püspök.
– Mesterség hajtja a malmot vagy emberi erő mozgatja?
Walter így felelt:
– Mesterség és erő, mert nem állat van elébe fogva, hanem saját kezével hajtja körbe-körbe.
– Ó, csodálatos dolog ez – mondta a püspök –, hogy is gondoskodik élelméről az emberi nemzet! Ha nem volna mesterség, ki győzné a munkát! Boldog ez az asszony – mondta –, aki más ember hatalma alá vetve ilyen jó lélekkel, zúgolódás nélkül is vidáman végzi köteles szolgálatát!

(A szolgáló leány egy egyszerű un. őrlő munkadalt énekelt, szinkronba hozva a dal ritmusát és a malom meghajtását.)

Ez a történet nemcsak Gellért nagy legendájában létezik, olvasható a Bécsi Mondsee codexben is: Cod. 3662.

 A történészek már száz éve vitatkoznak arról, hogy Gellért püspök mit érthetett a „magyarok szinfóniája” alatt? Pedig a megoldás végig ott volt a szemük előtt!

Nézzük meg:

Ez bizony a tekerő-lant, más néven nyenyere nevű középkori hangszer volt, melynek a hangja nagyon hasonlít egy kézi őrlőmalmocska hangjára! Ráadás még, hogy a szolgáló énekelt is hozzá, így kétszólamú volt a hallott „zene”

A tekerőlant legkorábbi ábrázolása:

Tekerőlant, vagyis nyenyere, nyenyerő ma is használatos vidéken:

Ezt a kézi mozgatású malmot már az ókorban is használták gabonák őrlésére! Ne lepődjenek meg, de ma is működik pár darab az alföldi tanyák némelyikében. A Mártélyi körüli tanyák egyikében magam is kipróbáltam a működését. Kiskacsáknak őröltek vele kukoricát.

/Ha szeretné kipróbálni, tegyen zsebre egy marok kukoricát /búzát/ menjen el a városligeti Mezőgazdasági Múzeumba, ott megtekerheti!/

Badische Landes Bibliotek egyik XIII. századi kódexében olvasható:

Szent Gellért először buzgó szerzetes volt, másodszor Pannónia határvidékén marosvári püspök, harmadszor vértanúsággal megkoszorúzott; megkövezvén ugyanis, mint Szent István, azokért, akik megkövezték, térdre esve könyörgött Istenhez, végül karddal átdöfve örök örömben él.

Részlet a nagy legendából:

„Vata meg cinkosai, teli ördögökkel, akiknek magukat odaadták, rárohantak a püspökökre és társaikra, és köveket zúdítottak rájuk. Boldog Gellért pedig azokat, akik köveket vetettek rájuk, a kereszt jelével jelölte meg szüntelen, s István első vértanú példáját követve, mint Pannónia első vértanúja letérdepelt a földre és fölkiáltott nagy szóval mondván: „Úr Jézus Krisztus, ne számítsd ezt bűnüknek, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.”

Vata ispán lázadása évében, 1046. megölik Gellértet a Duna partján, a Kreenfeld hegy tövében. (ma Gellért hegy)

1083 évben, mikor I. István királyt  I. (szent) László király „felemeli” s az oltárra helyezi, a Vatikán szentté avatja Gellért püspököt.

(Megjegyzem, hogy I. Istvánt Szent László 1083-ban önhatalommal nyilvánította szentté; valójában csak 1693 évben avatja szentté hivatalosan XI. Incze pápa.)

Gellértet Csanádon  helyezik végső nyugalomban, de Nagy Lajos királyunk 1381-ben a Pálos rend könyörgésére elkéri Velence államtól Remete Szent Pál testereklyéjét. Velence csak úgy adja Remete Szent Pált, ha cserében megkapja Szent Gellért testereklyéjét!

MOMENTÓ MORI!

Egy régi őrlő-munkadalunk:

Két kezem, jó kezem
amit tehetsz, tedd meg
tekerd a malmocskát,
tekerd a malmocskát,
most ne hagyj szégyenben,
legalább, legalább csillaghullásig,
legalább, legalább napfelköttig.
legalább, legalább világos virradatig.

Szepsy Szücs Levente

Forrás: martelyman.blogspot.com