„Mester, követlek Téged, bárhová is mégy”

A napokban búcsúztunk el Lojzi atyától, aki – bíboros úr döntése alapján – tizenkilenc év után új helyen, a Városmajori Jézus Szíve Plébánián kezdte meg lelkipásztori szolgálatát, a Szent Gellért Plébánia vezetését pedig Kelemen Imre atyának adta át. Hogy minél többen ismerhessék meg új plébánosunkat bemutatkozó interjút készítettünk vele.

Kedves Imre atya! Először is mesélj röviden magadról: honnan származol, hol töltötted a gyermekéveidet?

Budapesten, Zuglóban születtem 1981-ben, s ott is éltem szüleimmel és két testvéremmel együtt egészen addig, amíg 2003-ban meg nem kezdtem a papságra felkészítő szemináriumot Esztergomban. Szüleim sajnos már mindketten elhunytak (édesanyám 2016-ban, édesapám pedig kicsit később, 2018-ban), de nagyon hálás vagyok értük, hiszen rengeteg mindent köszönhetek nekik. A gondoskodáson és nevelésen kívül többek között azt is, hogy a hit alapjait is lerakták bennem: együtt imádkoztunk, jártunk templomba és mindig fontosnak tartották azt is, hogy részt vegyek hittanórákon, illetve plébániai programokon, a közösségi életben. Ez olyannyira jól sikerült, hogy egy idő után nagyon megszerettem a templomba járást, s gimnazista koromban már minden nap részt vettem szentmisén a hozzánk közel levő Bosnyák téri Páduai Szent Antal Plébánián. A szülői nevelésen kívül ez persze annak is volt köszönhető, hogy a Bosnyák téri plébánián nagyon jó atyák voltak, s az akkori káplán, Balogh Attila atya behívott minket, fiatalokat a plébániára, s közösségi alkalmakat, lelkigyakorlatokat, táborokat szervezett nekünk, melyek szervezésében később vezetőként mi magunk is részt vettünk… S mindezek hatására a plébánia gyakorlatilag a második otthonom lett.

Említetted, hogy van két öcséd. Mit lehet róluk tudni?

Igen, két öcsém van. Az idősebb – György – cukrászként dolgozik Zuglóban és aktívan részt vesz mind a Bosnyák téri, mind a Pestújhelyi plébániák közösségi életében, a fiatalabb pedig – László – szintén pap, s jelenleg a budakalászi plébániák plébániai kormányzója.

Mikor érezted először, hogy Isten a papi hivatásra hív? Hogyan fogadta ezt a környezeted?

Azt, hogy az Isten nagyon szeret engem s én is szeretem őt, azt már kisgyermek koromban is egészen biztosan tudtam és éreztem. Talán a papi hivatás gondolata is felmerült már ekkor is bennem, de ezt még nem vettem komolyan, mert fiatalként sokszor voltam szerelmes, s szép feleségről meg nagy családról álmodtam… De az Isten másként gondolta, s egyre erősebben hívott. Először csak arra, hogy jobban kapcsolódjak be a plébániai életbe – ezért lettem cserkész, majd arra, hogy az oltárnál is szolgáljam őt s figyeljek oda jobban a szentmisékre és a liturgiákra – ezért lettem ministráns, majd végül arra is, hogy legyek teljesen az övé. A gimnázium befejezésekor még ellen akartam állni ennek a hívásnak, s a szeminárium helyett az akkor még Zsámbékon működő Apor Vilmos Katolikus Főiskolára jelentkeztem, ahol el is végeztem négy év alatt a tanító és a hitoktató szakokat. Nagyon értékesek voltak ezek a főiskolai évek, sok tapasztalatot szereztem minden téren, miközben a hitem is elmélyült, pl. Nemeshegyi Péter SJ atya óráinak hatására, akinek most volt nemrég a temetése. De bármennyire is szerettem volna tanító lenni, az Isten nagyon erősen hívott arra, hogy teljes egészében őt kövessem, s az írás, olvasás és matematika helyett a „lényeget” hirdessem, s tanítsam, vagyis az evangéliumot. S a nagy döntés meghozatalához néhány apróbb jelet is küldött segítségül, amik végül arra vezettek, hogy a diplomák megszerzése után, 2003-ban, jelentkeztem az Esztergomi Szemináriumba. Ezt a döntésemet, bár többeket meglepett, tulajdonképpen mindenki örömmel és lelkesen fogadta: szüleim, rokonaim, s a közösségeim is.

Eddigi papi pályafutásod során hol és milyen beosztásban szolgáltál?

A lelkipásztorkodásba és annak örömeibe már kispapként is bepillantást nyerhettem, mivel lehetőségem volt az Esztergom-Vízivárosi Plébánián hitoktatni és közösségi programokat szervezni, amiért mind a mai napig nagyon hálás vagyok a Jóistennek, majd diakónusként pedig – a 2008/2009-es tanév során – itt, a Kelenföldi Szent Gellért Plébánián gyűjthettem tapasztalatokat egy nagyon élő és jó közösségben. A plébános atyát, Lojzi atyát nagyon megszerettem, s máig emlékszem a közösen átélt eseményekre, pl. a bibliaóráira, az adventi roráték szentbeszéd-sorozatára, vagy a szombat délelőtti grillcsirke vásárlásokra…

A szeminárium elvégzése után Erdő Péter bíboros úr 2009. június 13-án, Páduai Szent Antal napján szentelt pappá az Esztergomi Bazilikában. Mivel a szenteléskor teljesen szabadon akartam magamat rábízni az Istenre, azt a jelmondatot választottam, hogy

„Mester, követlek Téged, bárhová is mégy” (Mt 8,19),

s azóta is valóban úgy akarom fogadni minden egyes „dispozíciómat” (papi beosztásomat), mint Isten nekem szánt ajándékát. Istennek egészen biztosan terve van mindennel!

Papként először három csodálatos évet töltöttem el káplánként a Pestszentlőrinci Főplébánián, ahol nagyon nagy szeretettel fogadtak, s a plébános, Gável Henrik atya (aki azóta a szomszédunkban, Albertfalván plébános) igazi mesterem volt.

Nála tanultam meg, hogy jó papi élet csak az Istennel megélt személyes kapcsolat által lehetséges, s ennek nélkülözhetetlen eleme a vele töltött személyes idő, vagyis az imádság és a szentségimádás.

Fantasztikus élmény volt reggelente a kápolnában együtt imádkozni, énekelni és dicsőíteni Istent. S a sok imádságból mély közösségi élet fakadt: imacsoportok, közösségi szentségimádások, Taizé-i imaórák, stb.
2012-ben bíboros úr Rómába küldött azzal a céllal, hogy a Pápai Szent Kereszt Egyetemen (Santa Croce) licenciát szerezzek liturgikus teológiából. Ez kemény tanulást jelentett, de sok kegyelmet is: ott lakhattam a Szent Péter Bazilikától nem messze a Pápai Magyar Intézetben, bejárhattam Róma városát, s megismerhettem sok új embert a világ minden tájáról. Mindeközben pedig ráláthattam a „nagy Egyházra”, ami érdekes tapasztalatot jelentett.

A diploma megszerzése után, 2014-ben bíboros úr azt kérte, hogy legyek az ő személyi titkára és szertartója, vagyis a bíborosi liturgiák levezénylője. Engedelmességből igent mondtam erre a kérésre, így ekkor beköltöztem a Budai Várban található Prímási palotába, s ott maradtam egészen mostanáig, bár a feladatom közben változott: 2018-tól érseki irodaigazgatóként próbáltam intézni az egyházmegye ügyeit.

Mikor tudtad meg, hogy első plébánosi állomáshelyed a Szent Gellért Plébánia lesz?

Ahogyan teltek-múltak a főegyházmegyei hivatalban az évek, Bíboros úr elől sem rejtettem véka alá a vágyamat, hogy – bár igyekszem kitartó és engedelmes lenni – nagyon szeretnék ismét plébániára kerülni és lelkipásztori feladatokat ellátni. Ő ezt a kérésemet végül idén teljesítette, s a Szent Gellért Plébániát jelölte ki számomra. Ezt a döntést közel két hónapja tudom biztosan. Azóta többször találkoztam Lojzi atyával, sok mindent átbeszéltem vele, s nagyon remélem, hogy – Isten segítségével – tovább tudom vinni mindazt a szépet és jót, amit ő elkezdett és megvalósított itt a közösségben.

Ez a mostani feladat nagyban különbözik az eddigiektől. Hogyan készülsz fel erre a munkára?

Azt hiszem, hogy erre a munkára teljesen nem lehet felkészülni. Láttam már sok plébániát, részt vettem sok programon, szervezetem is ezt-azt, de a legfontosabb az, hogy óriási szeretettel és lelkesedéssel jövök, s a többit Istenre bízom. Az elmúlt napokban, hetekben sokat imádkoztam a Szent Gellért Plébániáért, az ide járó emberekért, a közösségekért…

Milyen érzésekkel, gondolatokkal kezded meg plébánosi munkádat?

Nagy várakozással, szeretettel, örömmel és derűvel szeretném megkezdeni a munkát. Plébánosként ez egészen biztosan más lesz, mint amikor annak idején diakónusként szolgáltam a plébánián, mégis bennem vannak még az akkori emlékek és tapasztalatok, s örülök, hogy nagyon sok munkatársat és hívőt már ismerek, s tudom, hogy jó helyre jövök.

Külön öröm számomra, hogy a Szent Gellért Plébánián nem „magányos harcosként” kell a munkámat végeznem, hanem segítségemre lesz két káplán atya, egy kisegítő lelkész, három állandó diakónus és sok civil munkatárs… Nagyon fontosnak tartom ezt a közösséget, s remélem, hogy jól együtt fogunk tudni dolgozni. A káplán atyákkal szoros lelki egységben is szeretnék lenni: törekszem majd arra, hogy gyakran imádkozzunk közösen, s a feladatokat igazságosan, rugalmasan osszuk meg egymás között.

Mi lesz az első dolog, amit meg szeretnél valósítani?

Ezen így még nem gondolkodtam. Először meg szeretném ismerni a plébániát és a működését, a munkatársakat, a közösségeket és a híveket, s csak aztán jöhetnek a megvalósítandó tervek. Fölöslegesen nem kívánok megváltoztatni semmit, vagy elhagyni olyan dolgokat, amik jók voltak az elmúlt évek során, ennek ellenére biztosan lesznek olyan dolgok, amik majd változni fognak, de ezt még nem tudom.

A cél mindig az lesz, hogy Istent hogyan tudjuk még jobban közösségileg szeretni és követni, s hogyan tudjuk az ő iránymutatásait, parancsait teljesíteni.

Lesznek-e olyan feladatok a plébánián, amit jó szívvel átadnál másnak?

Biztosan lesznek, hiszen közösség vagyunk, s egy közösség akkor működik jól, ha a feladatokat a tagok megosztják egymás között. Plébánosként elsősorban nem azt szeretném elérni, hogy mindent én csináljak, hanem azt, hogy jó vezetőként, atyailag átlássam a dolgokat, s mindenkit támogassak a saját feladatának végzésében. Egy embernek nincs ideje mindenre, s nem is ért egyszemélyben mindenhez… fontos tehát a munkamegosztás.

Bíboros úr az új plébánosi beosztásod mellett meghagyta az irodaigazgatói és a tanári feladataidat is. Ez pontosan mit jelent?

Egészen pontosan azt, hogy – bár a plébánosi feladat lesz számomra az elsődleges – sajnos nem tudok majd minden időt a plébánián tölteni. Hetente egy nap Esztergomba fogok járni, ahol a Hittudományi Főiskolán továbbra is tanítom a kispapoknak a liturgika tantárgyat, illetve időnként vissza kell térnem a Főegyházmegyei Hivatalba is, hogy átnézzek és intézzek néhány dolgot.

Ez nem lesz könnyű, de itt a plébánián segítségemre lesznek a káplánok és a diakónusok, a másik két helyen pedig remélem megértik, hogy számomra a plébánia az első, s hogy a Szent Gellért Plébánia nem kis feladat…

Éppen ezért kérem már most, plébánosi szolgálatom elején minden kedves hívő imádságát, s ígérem, hogy én is imádkozom mindenkiért, s mindent megteszek azért, hogy továbbra is nagyon jó plébánia legyünk s Isten ügyét szolgáljuk örömmel és szeretettel!